A Duna-ági pergető horgászok köreiben gyakran felmerül, hogy a horgászrendi szabályok tekintetében hátrányos megkülönböztetés éri őket. Leggyakrabban a bojlis horgászatot és a pontytilalom feloldását hozzák fel ellenpéldaként.

A látszólag szigorúbb szabályok oka a rablóhal-állomány sebezhetősége, nemcsak a túlzott horgászat, hanem a globális felmelegedés és az inváziós fajok hatása miatt is. A pergető horgászok nagy része visszaengedi a halat, azonban a műcsalik által okozott sérülések, a fárasztás és a beszakadó csalik így is tizedelik a Duna-ág ragadozó-állományát, nem beszélve a fészekőrző halak kifogásáról, melyek visszaengedés esetén sem térnek vissza a fészekre. Így nemcsak a kifogott egyed, hanem a teljes szaporulat is veszélybe kerül.

Természetesen a ponty is értékes, azonban az RDHSZ haltermelési struktúrája az évi 180.000 kg-os telepítéssel teljes egészében képes pótolni a kifogott mennyiséget. A fogható méretű ragadozó halak nagy mennyiségű termelése rendkívül nehezen oldható meg a körülményes tartás és a táplálás, valamint a lassabb növekedés miatt. Ennek is köszönhető, hogy 1 kg rablóhal piaci ára a ponty árának többszöröse. Az RDHSZ rablóhal telepítése emiatt az ivadék és az előnevelt korosztályra épül, melyekből évente több millió egyedet helyezünk ki.

A Duna-ágon nincs pontytilalom, mivel ezen a vízen a nem jelentős a pontyszaporulat. A ragadozóhalakról azonban ez nem mondható el, számukra megvannak az ívás feltételei, de a szabálykövető horgászokra is szükség van ahhoz, hogy ez sikeres is legyen.