(Az anyag rövidített kivonata)

Miért is fontos a ponty, illetve más halfajok természetes szaporulata egy-egy adott vízben, mikor telepíteni is lehetne őket?

Arról van szó ugyanis, hogy az adott vízterületen mindig az ott szaporodó és felnövő egyedek jelentik azt a bázist, amely megfelelő halgazdálkodási tevékenység mellett képes a kívánatos ökológiai egyensúly fenntartását biztosítani. A más vizekről telepített, kifejezetten a testtömeg-gyarapodásra kitenyésztett halak szaporodási tulajdonságai és alkalmazkodó képessége legtöbbször nem éri el a kívánatos mértéket. Ebből következően havaria (pl. nem várt környezeti problémák) esetén a frissen, vagy a nemrégiben telepített halak között jelentkezik elsőként a tömeges pusztulás.

Képes-e a telepített, vagy az ott élő ivarérett állomány megfelelő mennyiségű és minőségű ivarterméket termelni, illetve képes-e természetes úton szaporodni?

Halfaunisztikai és szaporodásbiológiai vizsgálataink során elkülönítve kezeltük a frissen telepített, és a morfológiai vizsgálatok alapján őshonos ráckevei pontynak nevezhető állományokat. Az ívóhelyeken történt fogások alapján biztosan elmondható, hogy a Duna-ágban felnőtt, vagy eredetileg is ott született pontyok előnyt élveznek a betelepített fajtársaikkal szemben és ők és csak ők lehetnek alkalmasok arra, hogy a természetes utánpótlást biztosíthassák.

Az ívóhelyen fogott, vadpontynak minősülő egyedeket további vizsgálatok alá is vetettük. A húsminőség és színezet az egyik tulajdonság, amivel pl. a nyurga és a tőponty típusokat viszonylagos biztonsággal szét lehet választani. Alapvetően tudni kell, hogy a folyóvízi eredetű nyurga pontyok hússzíne a márványozott, vörös marhahúséra emlékeztetett, míg a tőpontyoké inkább világosabb vöröses. A telepített, tógazdasági körülmények között felnőtt pontyoké inkább fehéres és alig rózsaszínű, jelentős zsírdepókkal a háti részben. A következő képek egy telepített tükrösponty képét és a tipikus ráckevei vadpontyoknak minősíthető egyedek habitusát és húsminőségét ábrázolják:

Az ivarérett pontyoknál mértük az ivarszerv (petefészek, vagy here) nagyságát és fejlettségét.

A petefészkek és ikraszemek mikroszkopikus vizsgálata megerősítette, hogy az egyedek több részletben adják le ikrájukat, növelve így az ivadékok környezeti állapotfüggő megmaradási esélyeit. A következő kép egy június 27-én fogott „vad” ponty petefészkét és az abból származó ikraszemek képét mutatja.

A ikrák belsejében levő sötét folt a sejtmag, melynek helyzetéből következtethetünk arra, hogy megfelelő fejlődési stádiumban van-e az ikraszem.
A hímekben még az ívási időszak vége felé található hatalmas here is inkább a vadponty eredetet erősíti.

A korai és a késői időszakban az ívóhelyeken megfogott halak a pikkelyzet alapján történő kormeghatározás alapján az idősebb korosztályt (6-8 éves) képviselték.

Összességében elmondható, hogy a Ráckevei Duna-ág rendelkezik egy olyan pontyállománnyal, amelyik potenciálisan képes a természetes szaporodásra. Bebizonyosodott, hogy a nemrégiben telepített, nem a Duna-ágban felnövő, tógazdasági pontyok - bár a horgászok számára kiváló zsákmányul szolgálnak - valószínűsíthetően nem alkalmasak az esetleges ivadékutánpótlásra.

Mi történik a frissen lerakott ikrával?

A hajnali pontyívás után megvizsgáltuk, az ikra fejlődési állapotát. Találtunk éppen osztódó és kelés előtti embriókat is. A frissen lerakott ikra közel 40%-a termékeny volt. A nagy adagban, sűrűn egymás mellé lerakott nem termékenyült ikraszemek gyakran befertőzték az egészségesen fejlődőeket is. Ezzel szemben a laza kötelékben elhelyezkedők nagy része elérte a szemfoltos, kelés előtti állapotot. Az alábbi kép is ilyen laza köteléket mutat közvetlenül a kelés előtt. A nyíl egy nem termékenyült, gombafertőzött ikramaradványt jelez.

A Duna-ágról begyűjtött és keltetőházban gondozott, gomba ellen kezelt, termékenyült embriók közel 80%-a kikelt és elúszott. Ha tehát a termékenyült ikra nem fertőződik be gombával, illetve az ikrafogyasztó halak nem falják fel, akkor azok nagy része sikeresen ki tud kelni. Más kérdés viszont a természetes körülmények között meglevő un. ívási felületre került ikrák helyzete. Pontyok esetén a potenciális ívási felületet általában a frissen kihajtó hínárfélék adják. Ennek hiányában a pontyok leívnak a nádtorzsákra, sőt a keményebb aljzatra is. Az alábbi kép mutatja, hogy miként nézett ki a régóta ismert ponty ivóhely május elején. Mint látható horgászhelyek meg-meg szaggatják az egységet, a hínár még nem jelentkezett, sőt a nádas sem érte el azt az állapotot, amely kinevelhetné a ponty ikrát.

Az ilyen helyre történő ikraszórás már nem kecsegtet nagy kelési reményekkel. Ugyanakkor a hasonló ívási aljzatot használó keszegfélék ivadékaival nagy mennyiségben találkozhattunk. A pontyívás sikertelensége ezeken a területeken talán pont a testnagyságuknak köszönhető. A kisebb testű keszegfélék a nád, sás, hínár megdöntése nélkül szórhatják szét kis mennyiségű ikráikat, amelyeknek valószínűleg nagyobb esélye van a normális fejlődésre, mint a pontyok nagy tömegben lerakott, a nagy testű ívó állatok által széttúrt növényzeten, felkavart aljzaton. Ezt erősítheti az a régi megfigyelés, hogy a keszegfélék csobognak ívás közben, míg a pontyok szinte átrendezik a terepet. Az intenzíven horgásztatott Ráckevei-Dunán ez a helyzet azzal élőződik ki, hogy csak kevés ideális ívóhely van, így a pontyok nagy távolságról is kis területen gyűlnek össze, sokszor tönkretéve saját fajtársaik szaporulatát.

A vizsgálatok során az is kiderült, hogy az ikrafaló halak nem csökkentik jelentős mértékben az ivadékutánpótlás számát. Az ívóhelyek környékéről fogott ikrafaló halak bél-, illetve gyomortartalmát vizsgálva megállapítottuk, hogy komoly károkat nem okoztak. Ennél nagyobb veszélyt jelenthetnek a védett terület magányában fészkelő, illetve élő madárfajok, melyek aktív táplálkozást folytatnak az ívóhelyeken.
A pontyokkal párhuzamosan vizsgáltuk több hasonló szaporodási adottsággal/körülménnyel bíró halfaj ivadékutánpótlását is. Július után - már felismerhető korban - végeztük az egyéb halak szaporodási lehetőségeit. Az alábbi táblázat a július, augusztus és szeptemberben gyűjtött első nyaras (tárgyévi) halivadékok fajmegoszlását mutatja %-ban:

Természetesen nehezíti a pontyívást, lárvanevelést a rendkívül szeszélyes vízellátottság, a szélsőséges klíma, és gyér vízinövényzet (pl. nád, hínár) is. Hiszen éppen a táplálkozó pontyivadék természetes megmaradásának egyik - talán a legfőbb - kritikus pontja a sekély, vízinövényzettel sűrűn benőtt vízterületek planktonellátottsága, illetve annak összetétele. A táplálkozó lárva első táplálékául elsősorban a Rotatoriák alkalmasak, és fontos tényező még a ragadozó, a hallárvákat veszélyeztető zooplankton alacsony száma. Az ismert ívóhelyeken vett vízminták alapján elmondható, hogy a pontyivadék nem szenved táplálékhiányban, illetve az őket károsítók aránya sem számottevő.

Tehát mind a pontynak, mind más pontyfélének (pl. a dévérkeszegnek) rendelkezésére álltak a lárvakor túléléséhez szükséges adottságok (plankton, vízminőség stb.). Érdekes módon - közel egy hónappal később – apró pontyivadékokat már nem találtunk számottevő mennyiségben. Ezzel szemben mind ragadozóikat (pl. harcsa), mind pedig a keszegfélék ivadékait nagy mennyiségben gyűjthettük. Tehát a kispontyok valahol az ikrakor körül vesztek el. A tenyészhalak által lerakott ikra elegendő mértékben termékenyült, és mesterségesen tartva jórészük ki is kelt és elúszott. A táplálkozó korban rendelkezésre állt a szükséges természetes táplálék, mégis a kispontyok gyakorlatilag nem értek meg az egyhónapos kort. Feltételezhető, hogy valahol a kelés, vagy a függeszkedő fejlődési stádium környékén pusztultak el tömeges méretekben.
Pusztulásuk oka még további vizsgálatok tárgyát képezi.

Összefoglalva tehát a Ráckevei Duna-ágban a telepített nemespontyok mellett szükség van egy ott felnőtt, oda alkalmazkodott, természetes ivadékutánpótlásra képes duna-ági pontyállományra. Vizsgálataink alapján ennek magját az eredeti, részben nagy dunai származású, részben már a Ráckevei Duna-ághoz alkalmazkodott „vadponty” típusú halak képviselhetnék.

A vizsgálatok eredménye:

• A régóta ismert természetes ívóhelyeken végzett állománygyűjtések nagyrészt az idősebb állatokat mutatták ki, amelyek között magas arányban szerepelt a „vad” ponty jellegű ponty típus.

• Ezek a "vad" típusok a vadpontyokra jellemzően egy évben többször szaporodnak jelentősen kinyújtva a szaporodási szezont.

• Az ívóhelyeken vizsgált szaporodó egyedek potenciálisan alkalmasnak bizonyultak elegendő számú és minőségű ivadék létrehozására.

• Az ikrafaló halak károkozása nem olyan nagy mértékű, mint korábban feltételezték.

• Valószínűleg a madarak (elsősorban a szárcsa) komoly károkat okozhat a pontyfélék ikra/ivadékproduktumában.

• Nem kedvez a ponty természetes szaporulat létrejöttében az ívó, ivadéknevelő helyeket „felszabdaló”, sokszor törvénytelenül épített horgászállások, illetve az innen kifolyó szennyeződések jelenléte.

• Relatívan kevés a ponty ívóhely és ezek is nagyon érzékeny helyeken találhatók - horgászállások közelében, a vízszintváltozásra érzékeny sekély területeken, nem az ívásra kedvező növényflórával stb.

• Kevésnek bizonyult a régi ívóhelyeken megfogott, éppen szaporodó pontyok száma. Ezek között ugyanis frissen/nemrégiben telepített pontyot gyakorlatilag nem találtunk.

• A Duna-ág planktonikus és egyéb táplálékkészlete megfelelőnek bizonyult nagy mennyiségű pontyivadék felnevelésére.

• A természetes környezetben lerakott ikra jól termékenyül, de a fejlődés alatt, illetve a kelés után a függeszkedő állapotban sérülnek/pusztulnak a pontyivadékok.