RDHSZ novellaírói pályázat, 2. forduló, 2. helyezett
Sándor szívében is élt egy szivárvány, s miként milliónyi vízcsepp varázslatos fénytörése okozza e természeti csodát, az ő lelkének horizontján, apró vágyak sokaságán ragyogtak fel élete alkonyának szelíd sugarai. Megtanulta megbecsülni e jóságos áradat minden percét, megtanulta, hogy lelke kamaszos hevületű vágyainak egyre szigorúbb határt szabnak a korábban nem is sejtett, ám egyre szaporodó korlátok. Rögös úton jár ennek a józan, száraz kijelentésnek a megszületése.
Idő kellet tehát arra, hogy Sándor képes legyen lemondani az aranyszabadságról, a csónakos horgászlét világáról, amely nyugdíjas éveiben köszönt rá a Tiszán. Amíg, engedve a fővárosban élő három fia unszolásának, képes lett búcsút mondani a szeretett folyónak és két cimborájának, tanítómesterének, akik kitárták előtte a Tisza csodájának a kapuját. Harcsa Laci a kuttyogatás és a pontyozás professzora volt, míg Süllő Bandi a pergetésé. Önzetlenül, baráti szívvel tanítgatták nyugdíjas növendéküket, aki igyekezett eminens diák lenni.
Azonban a felesége nehezen hajlott a dologra, minden változást nehezen emésztett meg. Ő nagyon kötődött a szülővárosához, az igényük szerint kialakított házhoz és a minden lelkesedését és verejtékét tükröző gyönyörű virágoskerthez. Értette az észérveket, ám a lelkének nem parancsolhatott. Idős fát átültetni?... Évekig így szólt a kérdés. Végül a gyermekei, unokái után vágyódó szíve és a férjéért való aggódósa mozdította el a holtpontról. Belátta, csak jó származhat abból, ha egy horgászat nem igényel nyolcvan kilométernyi autózást, éjjel, nappal, télen, nyáron. Asszonyi szemében a csónak legalább ilyen veszélyesnek tűnt, ezért, a jövőbeli, kizárólagos parti portyázás esélye sokat nyomott a latban.
A Ráckevei-Duna szivárványa mutatta az utat. Sándor annyit olvasott róla, annyi mindent hallott e vízről, hogy ha már el kellett válnia szőke szerelmétől, akkor ott akart új honfoglalásba kezdeni. A neten arról is értesült, hogy az alsó szakasz az „igazi”. Amikor fájó szívvel, de teli új reményekkel, eladták a Szabolcs fővárosában lévő kertes házukat, akkor Kedveskiskevén találtak új otthonra.
Amíg a tél közepén megvásárolt ház valóban otthonná vált, addig az itt se, ott se kusza állapotát élték át. Amíg a házfelújítás gyötrelmes, hosszadalmas művelete zajlott, amíg az összes mester hajlandó volt kitartó könyörgésre először fel, majd végre levonulni… Mindezt egy világjárvány dühöngése közben? Persze, e feladatcunami hozott magával előre nem is sejthető gubancokat, kínos meglepetéseket is, amibe bele lehet őszülni. Mivel a zenepedagógus házaspár már ilyen fővel érkezett a hetedik x előtti merész kanyarba, így életüknek ez a bűvészmutatványa az idők során megkopott rugalmasságukat tette próbára.
Eközben Sándor nem is álmodhatott a horgászatról. Néha, amikor valamilyen sürgős beszerzés miatt átsuhant a hídon, akkor rácsodálkozott a szélesen csillogó víztükörre. Amikor tehette, gyalog kelt át és kíváncsian nézte a lenti, számára szokatlanul zsúfolt világot. Egy napon leballagott a lépcsőn és magába szippantotta a folyó régen vágyott, csábító illatát.
Végre eljött az idő és Sándor görcsösen lendült neki a Kis-Duna lakóinak becserkészéséhez. Mindent ugyanúgy tett, mint a Tiszán, ám a halak rá sem hederítettek. Nagyon boldog volt, ha néhány sütnivaló keszeg ráköszönt. Bezzeg, azok a helyi horgászok, akik nem pirkadatkor, hanem kényelmesen csak nyolc óra után sétáltak le a hídhoz, azok a déli harangszóra már tálalhatták is a két-három potykából készített ebédet az egész rokonságnak. Előfordult, hogy az új fiú mellett egy sporttárs szép süllőt fogott, ám hiába próbálkozott türelmesen, az ő csalijára nem volt kíváncsi egyetlen tüskéshátú sem. Nagyon szűk cipőnek érezte az egyetlen bot használatának a kényszerűségét. Egyre inkább feszültté vált, úgy érezte, itt a halak csakis az ő által nem használt féderbotra hajlandóak kapni, a pontyok meg kizárólag csalitüskén felkínált pelletre, vagy gumikukoricára, amitől viszont ő idegenkedett. A főtt, kemény kukoricára esküdött, esetleg kicsit „érlelt” állapotban, maximum lebegtetve… Ott is hagyta a híd környékét. A szivárvány szertefoszlott.
Szerencséjére még márciusban találkozott egy becsületes vállalkozóval, aki, miközben felmérte a készítendő teraszfedés szükségleteit, horgász témában is bennfentesnek bizonyult. A készséges sporttárs, Sándor kérdéseire reagálva, mesélt valamiről, amire az új jövevény annyira vágyott: csönd, mély víz, erdő, mögötte még csak gyalogosok sem járnak, kelnek, nem hogy autók, kamionok dübörögnének.
Már a hely megpillantására is elakadt a lélegzete: vízre hajló fák, balra nádas. Valósággal megérezte a vízben rá váró nyurgák jelenlétét… Ez az! Elragadtatása csak fokozódott, amikor a legközelebbi horgászhelyet százhúsz lépésnyire találta meg, az ellenkező irányban pedig háromszázra. Lehet, hogy megtalálta az ötven kilométeres Kis-Duna partján az egyetlen „nyugalom szigetét”? Körülötte madarak énekeltek, a háta mögött egy-egy őz riasztott. A víztükör fölött néha hófehér hattyúk húztak, szárnyuk muzsikájával messziről jelezve közeledtüket. A fecskék vidáman csivitelve, fehér mellényüket meg-megvillantva, versengve cikáztak, időnként, merész röptükben kortyintva az éltető elemből. Csupán a száguldozó motorcsónakok rondítottak bele ebbe az idilli képbe.
Új és izmos reményeket táplálva a szórás rituáléjával vette kezdetét a szertartás, s a házi gyártmányú hűséges segédeszköz immár a Dunába készített áztatott, „érlelt” kukoricával terített asztalt a potykák népének. A botok a megszokott módon, az egyiken egy szem, a másikon két szem fűzött, főtt, illatos keménykukoricával várta a jelentkezőket. Már az első dobás is meggyőzte Sándort, jó helyen van, mert az ólom süllyedése öt méteres mélységet sejtetett. Nem kellet messzire dobnia, hiszen a meder törése ott volt előtte tíz-tizenkét méternyire. A part azonban három-négyméternyi, alig harminc centis sekély szakasz után tört le csak meredeken. Ennek a veszélye akkor mutatkozott meg, amikor sorozatban léptek le a rég vágyott gyönyörűségek. Ilyenkor, végig csúsztatva ujjai között az elárvult damilt, futkározott a hideg a hátán, mert tele volt apró sérülésekkel. Te jó ég, a fenék tele van kagylóval! Mit lehet itt tenni? Azt azonban még rémálmában sem gondolta volna - amikor végre sikerül partra emelnie a zsákmányát –, hogy horogszabadítás után, a ponty hirtelen ugrását követően, ő maga is a vízben fog landolni... Azt sem értette: miért csak a jobboldali boton volt akció? Tagadhatatlan, valamennyi kapás, fárasztás frenetikus élményt adott, ám Sándor feleségét ez hidegen hagyta, ő praktikus szempontok szerint értékelt, amelynek hitelesített mértékegysége is létezett: az „egy ebédre való”.
Annak érdekében, hogy fárasztáskor felemelhesse a törés kagylói fölé a zsinórt, hosszú botokra váltott. Ezzel párhuzamosan fonottra cserélte a damilt és ennek megfelelően lágyabbra állította a féket, valamint, tört gubancgátlóval ültette a fenékre a szereléket. Bevált. Természetesen ezután is voltak lelépő viharos nagy jószágok, ám a sikeres szákolások aránya határozottan megnőtt, így büszkén emelhette a fényképezőgép elé szebbnél szebb zsákmányait. A jobboldali bot rejtélye azonban továbbra is sűrű homályba burkolódzott.
Az élményeiről gyakran beszámolt két cimborájának. Ők is jelentkeztek. Süllő Bandi a Tisza hátáról csörgött rá, lelkesen megosztva barátjával friss élményét, egy harmincas „hari” zsákmányul ejtésének mámorító örömét. Harcsa Laci néhány mártogatva fogott ötös, hatos süllővel sajdította meg barátja szívét. Ám az is előfordult, hogy Sándort épp pontyozás közben érte el. Kiderült, a feleségével meglátogatták a fiukat Csepelen és most éppen őt készülnek meglepni. Pakolt is azonnal Sándor, hiszen a haltartóban lévő két szép pontyból akart ebédet rettyinteni kedves vendégeinek.
A váratlan baráti látogatás kellemes falatozással, diskurálással telt. Amikor a terasz lefedése került szóba és az erre kapott árajánlat, Laci felesége felragyogó lelkesedéssel fordult a párjához: Lali öcsém meg tudná csinálni? Mivel az övéket is a sógor készítette, ott is Laci volt a segéd, ezért kivitelezhetőnek ítéltetett a felvetés, sőt lényegesen olcsóbb és gyorsabb megoldásnak is. Ennek a rövid látogatásnak, no és a baráti közbenjárásnak köszönhetően, a háziasszony nagy örömére, néhány hét múltán már polikarbonát őrködött a terasz felett.
Mióta a költözés megtörtént, bizony egyetlen hónap leforgása alatt többször látták a szülők a gyermekeiket, unokáikat, mint az előző évben összesen. Ilyenkor nagyapa büszkén elővette a bográcsot, s a horgász meg a séf örömmel nyugtázta a közös produkció sikerét. Ám, nagy merészen, ők is kimozdultak néha-néha új rezidenciájukról és meglátogatták szeretteiket a fővárosban. A vidéki „gyerek” korábban a háta közepére sem kívánta azt a forgalmat, a vad türelmetlenséget, no és a tájékozódás és vezetés feszültségét. Most kihívásként élte meg. Így megtörténhetett az, ami az előző években szinte sohasem jött össze, hogy egyetlen napon mindhárom gyermekük családjával találkozhattak.
Eljött a Karácsony. Sándor szerette volna az addigi „csak ponty” röstelkedését a „ma süllőt eszünk!”diadalával feledtetni. Ám ez nem sikerült. Jövőre hátha megtalálom őket. Így hangzott a minden arcot mosollyal megajándékozó bíztató remény. E derű elkísérte őket az ízlésesen ünnepi díszbe öltözött főutcán tett családi sétán.
A tél nagyon nehezen akart elmúlni. Sándor gondolataiban, álmaiban vissza, visszatért a Tiszához. E gondolatok nem is fértek meg odabent, papírra kívánkoztak. Olyan feledhetetlen, és bizony komoly tanulságokkal is szolgáló élmények, történetek idéződtek fel benne, amelyek, közvetve, vagy közvetlenül, két tanítómesteréhez kötődtek. Úgy érezte, sohasem fogja tudni eléggé megköszönni nekik, amiért baráti szívvel, önzetlenül megosztották vele tudományuk legtitkosabb részét is. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy meglepi őket jövő karácsonykor, egybe gyűjti az ide vonatkozó írásait egy kis formás könyvben felsorakoztatva, a szavak hitelességét fotókkal is alátámasztva. A lázas munka, az ajándék készítés öröme elfeledtette vele az odakint dúló telet.
Az új szezonra való vágyakozás Sándort ugyanolyan gyermeki örömmel töltötte el, mint kölyök korában. Most, hogy immár teljes évet indíthatott az előző csonkával szemben, de már némi tapasztalat birtokában, teljesen felvillanyozta. Önkritikusan elhatározta, megpróbál szakítani a régi módszereihez való merev ragaszkodással. Kemény célt tűzött ki maga elé: ha törik, ha szakad, süllőt és harcsát fog zsákmányolni.
Március közepén megszületett a harmadik unoka, aki kicsit türelmetlennek bizonyult, fütyült a prognosztizált időpontra és az ilyenkor szokásos protokollra. Leó két héttel korábban, mint ahogyan az várható volt, hajnalban jelezte a mamájának: itt az idő! Ezt annyira komolyan vette, hogy ő hamarabb megérkezett, mint a mentők a házukhoz. Szerencsére minden rendben történt, mama és immár második gyermeke a megpróbáltatásoktól fáradtan pihegtek, ám az ijedtségen kívül más aggasztó dolog nem történt. A nagyszülők elcsodálkoztak menyük hősies helytállásán és tudták, ezután nagyobb szükség lesz a segítségükre. Innentől a bátyuska, a két és féléves Teó, a hétvégéket nagyiéknál töltötte, és beragyogta a házat a maga dinamikus, csupa derű egyéniségével, amelyet a hétről hétre alakuló beszélőkéje tett még aranyosabbá. Nagyon szerette nézegetni a halacskákat, nagyapa ölében ülve a horgászújságot lapozgatva, vagy a számítógépen őrzött saját fogásokat. Hamarosan felismerte mit is lát éppen. Ekkor öntudatosan kijelentette: „Ponty. Szeretem! Megeszem!” S a kis betyár valóssággal falta, ugyanis nagyapa garantáltan szálka nélküli, a ponty hasaaljából vágott szeleteket sütött neki.
Ha itt a tavasz, irány a víz! Sándor szemében korábban a csalitüske és a gumikukorica vörös posztó volt, mivel azonban a pontyok nem reagáltak a klasszikus főtt kukoricára, sőt, még a csemegére sem, hát kipróbálta. Meglepődve tapasztalta: működik! A pellet szintén. Nocsak! Lassan teljesen leszokott a kukoricafőzésről. Azért élt benne még egy kis kétkedés: biztosan csak a friss telepítésű pontyocskák ilyen izgágák, de mit fognak hozzá szólni augusztusban, az álomhelyén rá váró elefántok?
Az április meghozta a harcsákat. Végre! A nadály volt a varázsló, amely horogra csalta a nagybajuszúak néhány képviselőjét. Nem túl nagyokat, ám a horgász önbecsülésének nagyon jót tett a háromhatvanas és a héthúszas zsákmány is. El is dicsekedett gyorsan egykori mestereinek.
Húsvét előtt is megcsörgette mindkét barátját, jó kívánságait átadva nekik és családjaiknak. Bandi hangja ezúttal megtörten szólt, mintha éppen nagyon elfáradt volna valamiben. Kibökte: Sanyikám, „szarság van”, lehet, kórházba kell mennem… Gyakran beszélgettek. Cimborája így tudatta vele, hogy megérkezett a vadi új hajója, nyolcan lóerős motorral, otthon áll a tréleren, alig várja, hogy felavathassa a Tiszán. Majd nagy büszkeséggel, így újságolta, hogy Pali veje, csapattársával együtt, megnyerte Makádon az országos pergető verseny fordulóját. Bizony ő is eljött volna vele, segíteni neki, ha nem lenne épp a kórházban… Néhány nap múlva azonban már a felesége hívta fel, hogy bizalmasan beavassa „Sanyi bácsit”, titoktartást kérve tőle férje előtt: az áttét többszörös…
Süllőtilalom lejártával, tudta nélkül, Sándor belépett egy „klubba”. A tagság nyugdíjas sporttársakból állt, köztük néhány nyolcvan felé ballagóval is. Ritka kivételként, megfelelő érdemek birtokában, egy-egy fiatalabb sporttárs is részesült e megtiszteltetésben. Egyetlen erkölcsi alapvetés fűzte össze a társaságot: a SÜLLŐ feltétel nélküli tisztelete. A székhely nem is lehetett máshol: a híd alatt. Mi segítette a rozsdás ízületeket a lépcsőzés gyötrelmeiben? A töretlen lelkesedés. Így találkoztak nap, mint nap a megszállott süllőzők, s, mivel a királyi vad fütyült az egykori társadalmi státuszra, itt a hajdani szobafestő ugyanolyan elismert professzora lehetett e speciális szakterületnek, mint a doktori fokozattal rendelkező mérnök.
Sándor figyelt és tanult. Ezek a fiúk már húsz, harminc éve vallatják itt a vizet, a fenék akadóit legalább úgy ismerik, mint a saját tenyerüket és megfejtették a víz titkos üzeneteit is. Akinek van szeme, az lát… Az új fiú sokat finomított a felszerelésén. Ő érkezett elsőnek pirkadat előtt, így szabadon választhatott helyet. Neki ugyan sohasem sikerült három jó süllővel találkoznia, mint nem egy professzornak, ám egyet, egyet azért fogott. Egy reggel, akasztás után azt hitte harcsa a vendége, mivel határozottan elindult folyásiránnyal szemben, ám a part kövei előtti fordulásában ezüstösen megcsillant Fortuna ajándéka, egy remek szivárványszemű. Minden társa szurkolt neki, bizonyára ezért sikerült, még reszkető kézzel is a fogast bilincsre fűznie, amely, a tárgyilagos mérleg szerint, tíz dekával múlta felül a három kilót. Talán így kerülhetett pecsét a képzeletbeli klubtagsági igazolványára.
Várakozás közben azért ment a móka, az egymás ugratása. Sándort a szeg használata miatt heccelték, amit az ólom helyett használt, ami valóban szokatlan látványt nyújtott, ám költségtakarékos voltát senki sem vonta kétségbe. Néha a nevetés is felcsattant. A gumicsizmás terepen a lábuk alatt lévő köveket a moszat csúszóssá tette, ezért ajánlatos volt óvatosan mozogni rajta. Sándor háromlábú széke nem vett erről tudomást és lecsüccsenés közben cserbenhagyta a gazdáját, aki ennek következtében látványosan hanyatt vágódott a fél lábszárig érő vízbe… Ám minden szem elkerekedett, amikor szabályos sorban megjelent nyolc kis barnapelyhes hattyú, hófehér apjuk vezette őket, míg hátul hófehér mamájuk vigyázott rájuk.
Pünkösd napján telefonhívást fogadott Sándor. A megszólaló hang színétől, mielőtt még a szavak értelmét felfoghatta volna, megborzongott. Bandi felesége megtörten tudatta férje hatvanhárom éves korában bekövetkezett halát… Hogyan?! Két nappal korábban még fiatalos lendülettel éppen arról győzködött, váltsak szolgáltatót, hogy korlátlanul beszélgethessünk, meg arról, majd egy szép napsütéses őszi napon együtt felavatjuk az új hajóját a korábban bevált süllős pályákon… Az előzmények ellenére villámcsapásként sújtott le a hír a megrendült barátra.
Nehezen akart megszületni a nyár, még júniusban is kellet a kabát és a téli csizma a szinte szakadatlan, kemény északi szélben, az állandóan huzatos híd alatt. Sándor elővette a mestere által összeállított pergető felszerelését és a változatosság kedvéért így kereste a süllőket. Cserélgetve a különböző gumikat, rátalált egy régi kedves emlékeket idéző, foghagyma illatú, csillámos zöld, lobogó farkú darabra. Igen, ilyennel fogta annak idején Bandi irányításával az első fogassüllőjét… Táncoltatva, ugráltatva a fenék kövein egyszer csak határozott rávágás érkezett válaszul és megfogta első gumihalas süllőjét a Kis-Dunán. Diadalittasan már nyúlt is a telefonjához, ám a mozdulat félbeszakadt…
Ha tartós a kánikula, akkor megjelennek a kagylók a víz tetején. Ezt várják a horgászok, mert tudják, a harcsák is. Nos, ez lemaradt az előző nyáron. Most alig várta az ősz szakállú, hogy kipróbálhassa. Vödörrel a kézben, a sás előtti sekély vízben döbbent rá milyen vastagon takarja az aljzatot az üres kagylóhéj. Alattuk, az iszapban tapogatózva hamar összegyűjtötte a megfelelő készletet, majd megpucolta és vizet öntve rá egy napig érlelete. Másnap, korai ebédet követően, a legnagyobb forróságban kiült egy stégre, mert a Tiszán, Harcsa Laci mesterrel kuttyogatás közben, pontosan ilyen időszakban voltak a legeredményesebbek. Hátha itt is beválik, még fenekezve is. Meglehet, az előtte többször lecsorgó, vizet ütő sporttársnak is lehetett némi szerepe abban, hogy a szagos falat iránt voltak érdeklődők, s a kölökharcsát követte az apukája, majd a nagyapja is. Létezik attól nagyobb siker, mint amikor az elméletünket a gyakorlat igazolja?
Sanyika, a legnagyobb unoka, egy hetet töltött nagyszüleinél. Imádta a harcsafilét, érkezése előtt erre mindig rá is kérdezett. Mindketten várták a közös pecázást. Most az Északi-övcsatornát látogatták meg. Nagyapa a „klubban” kapta a tippet, aminek nagyon megörült, hiszen gyermekkorában, Szarvason, a „törpincevincék” voltak a legkedvesebb játszótársai, ezt szerette volna most tovább adni az unokájának. A fiú fenekező botjának a horgára babahalat tett, majd megpróbálta rávezetni, mikor és hogyan kell helyesen bevágnia. A legelső törpeharcsánál megmutatta miként lehet oldalvágóval megszabadulni a fájdalmas szúrásokra képes bognártüskéktől. Sorra kerültek a partra a falánk kis ragadozók, aminek következtében verebet lehetett volna fogatni a legénnyel. Másnap ebédre ő kettőt szopogatott el nagy élvezettel, nagyapja hármat, és már teljesen jól is laktak. Nem azért, mert étvágytalanságban szenvedtek, hanem a halak tisztességes méretei okán: a bandanagy kereken harminc dekát nyomott.
Augusztus végén eljött a visszatérés ideje az álomhelyére. A pirkadat rózsás ködében a gyurgyalagok sokasága kavarogva gurgulázott. Hirtelen viharos kapása kerekedett. A bot mellett állt, mégis mire a keze is reagálni tudott, már csak úgy fütyült a zsinór, nagyon jó súlyt érzett a végén. Nocsak! Megtetszett valakinek az édes gumikukorica? A hal messzire elrohant a baloldali nádas elé, félő volt, be is tör oda. Sikerült megállítani és lassan, óvatosan visszafordítani. Ezután ott forgolódott és alaposan összekeveredett a másik bot zsinórjával. A remegő térdű horgász végül szákba terelte a „csak” ötös tőpontyot. Ezután a gubanctól próbált megszabadulni, de rá kellett jönnie: csak a bicska segíthet. Mivel ilyen eset többször is előfordult vele és egyébként is mindig csak arra a bizonyos jobb oldali botra jött kapás, hát a másikról lemondott. És nem csalódott. Mikor fogott utoljára egy reggel három ekkora potykát? A sovány kvóta még szabad része így vészesen kezdett leperegni.
A boldog pecás még egy utolsó szeánszot engedélyezett magának a közelgő őszi pompát sejtető paradicsomban. Ezúttal délután érkezett, amikor az eső végre elállt. Alkonyat előtt valahol kidughatta a nap a fejét, mert a túlpart felett hatalmas ívű szivárvány ragadta meg a figyelmét, amely a víztükrön is teljes egészében pompázott… A természeti tünemény elvarázsolta az idős horgászt. El is feledte, érkezése óta, délután három óta, mozdítása sem volt. Aztán, odaát, a búcsúzó napfény gyöngéd simogatásában, megjelent egy hófehér hattyú vezetésével szép sorban nyolc, immár nagyra nőtt szürkésbarna ifjonc, s a sort a gondos hófehér mama zárta. Kétség kívül ők azok, akiket tavasszal a híd alatt megcsodált. Milyen kedves találkozás? Valami megmagyarázhatatlan hiányérzete mégiscsak akadt Sándornak. Már egészen besötétedett, a szemközti stégek lámpafényei szolgálatba léptek, amikor leesett a tantusz: eltűntek a gyurgyalagok! Szerette gyöngyöző gurgulázásukat.
Ekkor megcsördült a telefonja, a vonal végén Bandi barátjának özvegye szólalt meg: „Sanyi bácsi! Gondoltam szólok, hogy csónakbaleset történt Tiszalökön, egy száguldozó barom ütközött Laci csónakjával…, s kettészakította azt”… Sándor megdöbbent. Hát Ő is?!... Nem akarta elhinni. Mindkét barátját elvesztette?… Bennük találta meg a józan parasztész, a friss furfang és a mindig „tettre kész szív” ritka nemes egységét… Tudta, Harcsa Laci is örökre vele marad, az a csibészes, huncut szeme, amely előhírnöke volt a harsány tréfának. Ötvenhét év adatott neki… Az elárvult horgász gondolataiba mélyedt. Mi lenne a Tiszával, ha előbb a Szamos, majd a Bodrog is kiszáradna?... Hát így teszi a sors, ajándék helyett az emlékezés, a kegyelet őrzőjévé az ő tervezett könyvét? Fejet kellett hajtania.
Időközben kitisztult az ég, a csillagok a rezdületlen Duna tükrén gyönyörködtek önmagukban. A bot hegyén vörösen izzó patron is ezt tette. Aztán zutty, hirtelen, suhogó ívben villantak egymás felé. Barátunk káprázatnak vélte e jelenséget abban pillanatban, ám érzetei nem hagytak kétséget, nem álmodik, valóban halat fáraszt. És milyen ellenállást nem tűrő módon rohant! Az orsóról futott a zsinór, csak úgy muzsikált, a bot meg járta hozzá feszes ritmusban a táncot. A horgász lába reszketésével és szíve heves kalapálásával kísérte a virtuóz előadást. Bizony, már-már tudatmódosító állapot ez, a szerencse mámorában való sajátos lebegésében, az ember elszakad a valóságtól, vele együtt a zsinór végén lévő lény is… A viharos kirohanások múltával azonban kezd tisztulni a kép, és az adrenalin mellett egyre inkább szerepet követel magának a „zabszem”… Tintás betyár! Kellet neked a fehér rumos gumikukorica? Becézgette a fűben térdepelve a tizenkettes nyurgát a villámként érkező fergeteges élmény kábulatában az idős horgász. Hálás volt a Ráckevei-Dunának, amiért megajándékozta őt a bizalmával és immár kezdi otthon érezni magát a partján.
Szeptember végén új dallam zendült fel az idős házaspár lelkén: három fiút követően megszületett, a „végre kislány!” unokájuk… Mia kisasszony nagyon jól nevelten viselkedett: akkor, ott és úgy látta meg a napvilágot, amikor, ahol és amilyen módon az elvárható volt tőle. A nagyszülők is ehhez tartották magukat a várható segítséget illetően. Nagy varázsló az alkonyi szivárvány.