Tevékenységeink

Keresés

Belépés

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a Duna-ági horgászat legfrissebb híreiről!

Eseménynaptár

<< 2017. Augusztus >> 
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
   1  2  3  4  5  6
  7  8  910111213
14151617181920
212223242527
28293031   

Amur (Ctenopharyngodon idella)

Amur

Elterjedés, élőhely:
Az amur őshazája Kína, de előfordul Oroszország keleti részén fekvő melegebb vizű folyóiban, tavaiban. Az 1970-es évek elején Magyarországon a szakemberek kezdtek gondolkodni, hogy kellene egy olyan halfaj aminek fő táplálékát képzi a vizeinkben olyannyira elszaporodott vízinövényzet, az első példányok 1973-ban érkeztek meg hazánkba. Kedveli a lassú folyású csendesebb szakaszokat, és a mély vizet. Magyarország folyóiban és nagyobb állóvizeiben egyaránt előfordul (Tisza, Duna, Ráckevei-Duna /innen került ki az országos csúcs 40,05 kg/, Alcsi-Holt Tisza, Fadd-Dombori holtág, Atkai-holtág, Tisza-tó, Hortobágy-Berettyó csatorna, Kiskunsági csatorna, valamint sok intenzív víz. Kedveli a hínáros növénnyel erősen benőtt vízterületeket.
Táplálkozás:
Az amur elsősorban növényi táplálékot fogyaszt, 1973-ban ebből az okból kifolyólag telepítették Magyarország tavaiba, folyóiba. Étlapján megtalálható, friss növényi hajtások, előszeretettel fogyasztja a zöldalgát, a nád hajtásait. helytelenül telepítve károkat is okozhat, mivel elszaporodott állomány képes kiirtani egy vízterület teljes vízinövény faunáját (Solti büdös tó).

Balin (Aspius aspius)
Balin

Elterjedés, élőhely:
A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erősebb áramlású részeket, kőruganyok, kőgátak a sodrását, illetve duzzasztóművek oxigéndús alvizét. Tavakban elsősorban a nyíltvízen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.
Táplálkozás:
Az ikrából kikelt ivadék az első napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, később áttér az alsórendő rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután főleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak később tér át a ragadozó életmódra. A kifejlett példányok ragadozó mivoltuk ellenére szívesen fogyasztják a vízi rovarokat is, főleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülő kérészt kapkodják.

Fehér busa (Hypophthalmichthys moltrix)

Pettyes busa (Hypophthalmichthys nobilis) (képünkön)
Pettyes busa

Elterjedés, élőhely:
A busát Magyarországra az 1970-es évek elején importálták, azzal a célal hogy a vizeinkben egyre nagyobb mértékben felszaporodott fitoplanktont fogyassza. Eredeti hazája Ázsia keleti része, Kína.
Magyarországon szinte minden álló és folyóvizünkben megtalálhatók állományai. A Balatonba és a Velencei tóba is betelepítették, napjainkban nagy gondot jelent a lehalászása, mivel a busák akár a delfinek átugrálnak a hálón. Nagyobb folyóinkban, a Tiszában, Dunában, Körösökben is szép számmal fordul elő, leggyakrabban erőművek alvizén gyűlik össze csoportosan. Többnyire a felszín felső harmadában tartózkodik, mivel itt a legtöbb a fito- ill. zooplankton. Gyakran látni amint a nagyobb busák csapatosan egészen közvetlenül a felszín alatt szűrik a vizet.
Táplálkozás:
Előzőekben már említettem, plankton evő mivoltát a busának. A fehér busa főleg zooplanktonokat (Chlorella, Euglena, ősszel a Nitzsia, Navicula , Ciclotella fajokat) fogyaszt. A pettyes busa főleg állati eredetű planktonokkal táplálkozik, de fogyaszt növényi apróállatokat is. Elsősorban Daphnia, Cyclops nauplius, Diatoma fajok jelentik fő táplálékát.

Csuka (Esox lucius)
Csuka

Elterjedés, élőhely:
Európában valamennyi édesvízben megtalálható, Angliától egészen Oroszország keleti részéig. Egyaránt megtalálja életfeltételeit a mély, hideg vizű nagyobb tavakban (Írország, Svájc, Skandináv országok), mint az alig pár négyzetméteres gyorsan felmelegedő tavacskákban, kubikgödrökben. Rendkívül jól alkalmazkodó halfajta. Európán kívül számos rokona él az Egyesült Államokban, Kanadában. Az egyik ilyen csukafajta a muskie, amely nagyobbra nő meg, mint európai rokona, testalkata hasonlít, viszont színezete eltér. Ugyancsak a tengerentúlon él a lánccsuka, amely ugyan kisebbre nő meg, mint a muskie, de jobban hasonlít színezetében az európai csukára, láncszerű mintázat van az oldalán. Folyókban a lassúbb folyású részeket kedveli, a kis halrajokat követi, előszeretettel áll be kőgátak, sarkantyúk, partbiztosító kőrézsűk mellé. Tavakban keresi a vízinövényes részeket, sokszor annyira befészkeli magát a vízinövények közé, hogy csak a feje látszik ki. Nádtisztások mellet, tuskósokban is előfordul. Stégek, horgászállások árnyékában is szívesen húzza meg magát. Bányatavakban, ahol nem nagyon van növényzet, a meder egyenetlenségei nyújtanak megfelelő helyet neki. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan előront zsákmányára, amelyet egyetlen ugrással ragad meg.
Táplálkozás:
Miután áttér a ragadozó életmódra, étlapján nagyszámban halak szerepelnek. Előszeretettel fogyasztja a sárgásabb tónusú halakat (kárász, compó), valamint az élénk színű halakat pl. vörös-szárnyú keszeg. Megfogja a szúrós hátúszójú sügért is. Érdemes kipróbálni csaliként az akváriumban tartott aranyhalat, élénkpiros színével felhívja magára a ragadozó figyelmét, s ráront, mint a bika a vörös posztóra. A csuka idősebb korában jelentős kárt tehet a tógazdasági pontyállományban. Előfordul, hogy halakon kívül elkapja a békát, vízbe pottyant egeret, pockot, nagyobb példányai a vízen úszó madarakat is lehúzhatják. A csukára, mint vizeink tigrisére fokozottan jellemző a kannibalizmus, ami annyit jelent, hogy az állomány sűrűségéből adódóan felfalhatják egymást, egy csuka nálánál alig kisebb fajtestvérét is képes elnyelni.

Fekete sügér (Micropterus salmoides)
Fekete sügér

Elterjedés, élőhely:
Észak-Amerikából került Magyarországra. Főként tógazdaságokban, illetve elvétve, kavicsos-homokos természetes vizekben található. Természetes vizeinkben csak elvétve fordul elő, elszaporítása esetén tavaink fő horgászhala lehetne. Rendkívüli szemfülessége, gyorsasága miatt a tengerentúlon közkedvelt horgászhal.
Táplálkozás:
Elsősorban apróállatevő, de a halivadékot is ragadozza, étlapján szerepel még, apró emlősök (egér,pocok), vízi kétéltűek (békák, gőték), férgek, rovarlárvák.

Harcsa (Silurus glanis)
Harcsa

Elterjedés, élőhely:
A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviselői Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum).
Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerénben kapitális példányok élnek). Magyarországon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik), valamint nagyobb tavaink Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Fertő-tó, és holtágaink Fadd-Dombori Duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni őket, főleg a repülőtér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkeznek jelentős harcsaállománnyal.
A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésű, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bányatavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között. Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul. Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerző körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Előfordul hogy nappal is mozog a harcsa, főleg áradáskor nagyobb erőművek kavargó oxigéndús vizében, valamint borús esős időben, zivatar, felhőszakadás előtt fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének. Mindig a mély víz felől a sekély víz felé rabol.
Telepítéséről megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezőtlenül hat a pontyállományra, egyes szakértők viszont azt vallják, hogy jelentősen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemeshalállományban. Egyes tavakban például a Dunántúlon fekvő Pécsi-tóban olymértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak, aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következő évre szóló területi jegyet kapott.
Méretkorlátozást általában célszerűbb a helyi adottságoknak (telepítési sűrűség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfelelően meghatározni.
Táplálkozás:
A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestűek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák főleg nyári időszakban képezi táplálékának jelentős részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sőt egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót, néha előfordul, hogy a növendék nemeshalállományban is kárt tesz, ezért nagymértékű szakértelmet igényel a kihelyezése.

Keszegfélék

Dévérkeszeg (Abramis brama)
Dévérkeszeg

A dévérkeszeg teste oldalról lapított magas, a fiatalabb példányok világosabbak (pikkelyeik ezüstösek), az öregebbek sárgásbronzosak. Herman Ottó a nagy polihisztor a "keszegjellem legtörzsökösebb alakjaként" jellemezte. Kedveli a lassabb folyású folyókat, nagyobb tavakat, holtágakat (Dunában, Tiszában, Körösökben, állóvizek közül a Balatonban a Velencei-tóban, a Tisza-tóban nagy állományban élnek). Szinttáj is van róla elnevezve az ún. dévér-szinttáj. Ormányszerűen előrenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat kisebb kagylókat, árvaszúnyoglárvát, amely a legsikeresebb csalija is. Mint szájállása is elárulja élelmét elsősorban a fenéken keresi, de állóvizekben gyakran található vízközt is, ritkán feljön a felszínre is főleg a hajnali órákban.
Íz- és szagérzékelése fejlett, messziről megérzi az etetőanyag szagát, kedveli az édes ízűeket, de főleg tavasszal eredményesek lehetünk ha a natúr etetőanyaghoz sok sót keverünk.
Májusban-júniusban ívik a part menti növényzet sekély részén, sokszor a halak háta is kilátszik a vízből, ilyenkor prédául szolgálhatnak a nagyobb példányok a vízimadaraknak, vízi-emlősöknek. Sok helyütt horgászati tilalmat rendelnek el ebben az időben, néhol megtiltják a vízparton való tartózkodást. Sőt egy időben Svédországban még a harangozás is tilos volt a vizek közelében fekvő templomokban, hogy az ívást ne zavarják. Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyors, testhosszúsága elérheti a 40-50 centimétert és testtömege a 4-5 kilogrammot.

Karikakeszeg (Blicca bjoerkna)
Karikakeszeg

Leginkább dévérkeszegre emlékeztet alakja, de ha jobban szemügyre vesszük, szembetűnik a különbség, a dévérkeszeggel ellentétben a páros úszóinak töve vöröses, hátvonala a tarkón nyergesen hajlik.
A csendes homokos, agyagos fenekű vizeket kedveli, sokszor a dévérkeszeg mellett is előfordul, az iszapos részeket kerüli.
Ívása május-június hónapra tehető, íváskor úszóival élénken csapkod, fürdik akár csak a ponty.

Bagolykeszeg (Abramis sapa)
Bagolykeszeg

Nagyobb folyóink és tavaink hala dévérezés közben akadhat horogra. Pikkelyei ezüstösen csillogók, nagyobbak, mint a dévérkeszegnek, teste elnyújtottabb. Szájára boruló tompa orra alapján lehet a legkönnyebben megkülönböztetni a többi keszegfélétől.
Táplálékát elsősorban az aljzatról csipegeti, szájállása utal erre.
Ívása tavasszal kezdődik, elhúzódhat a nyár elejéig.

Lapos keszeg (Abramis ballerus)
Laposkeszeg

A dévérkeszegnél laposabb hátú, elnyújtott testű hal, pikkelyei ezüstösen csillogók. Szája középállású ebből ítélve a táplálékát, a vízközt szerzi meg. Farok alatti úszója feltűnően hosszú alapú. Tartózkodási helyei nagyobb folyóink mély vize kedveli a kicsit élénkebb folyású szakaszokat, Tiszában elég szép állománya él. Húsa nagyon szálkás, így csak ritkán kerül a halpiacra nagy tömegben.
Növekedése lassú maximális mérete 20-30 centiméter és 0,30-0,50 kilogramm.

Szilvaorrú keszeg (Vimba vimba)

A nevét onnan kapta, mivel orra kékes és gömbölyded akár a szilva, kissé túlnyúlik a szájon. Hengeres testű ezüstös pikkelyű hal, farok alatti úszója rövidebb, mint a dévérkeszegé. Nagyobb folyóinkban főleg a Dunában és a Tiszában él, többnyire a talaj közelében él. Táplálékát így rovarlárvák, csigák, férgek képezik. Ívása május-június hónapra tehető, ikráját növényekre bocsátja, egy nősténytől akár 50-100 000 ikra is származhat.
Növekedése lassúnak mondható leggyakoribb a tenyérnyi méretű példány, maximálisan 25-30 centiméteresre 0,20-0,40 kilogrammosra nő meg.
A Vaskapu megépítése előtt példányai elvándoroltak egészen a tengerig. Húsa nagyon szálkás.

Bodorka (Rutilus rutilus)
Bodorka

Ezüstös testű kissé magas hátú hal, pikkelyei a hátoldalon zöldes-feketék. Úszói vörhenyes színűek, szeme búzaszínű (ezért nevezik búzakeszegnek). Hasvonala gömbölyded lekerekített.
Igénytelen hal, egyaránt jól érzi magát kisebb folyókban, csatornákban, tavakban, tározókban. Mindenütt nagy mennyiségben megtalálható, az európai vizek legnagyobb számban előforduló halfaja.
Kerüli a hideg, gyors folyású vizeket, inkább a melegebb álló, vagy lassúbb folyású részeket kedveli. Homokos kavicsos aljzatú holtágakban keressük, kerüli az iszapos részeket.
Nagyobb folyókon a tavaszi áradáskor kihúzódik az árterekre, bejut a holtágakba és bent is marad. Az áradó folyó zavaros vizében elindul a legközelebbi csatornabefolyóig a folyással felfelé. Egyike a hideg vízben, sőt jég alól is fogható halfajainknak.
Ívása április elejére tehető. Rendkívül szapora, 80-10 000 ikrát is lerak.
A víz alatti növényzet között ritkán találjuk meg a bodorkát, inkább a tisztás részeket kedveli. A másodnyarasnál idősebb bodorka a mély, nyílt vizet kedveli, mély nádasokat, hínarasok meder felőli részét.
Táplálkozását tekintve mindenevő, étlapján egyaránt szerepelnek rovarlárvák, apró rákfélék, növényi hajtások, hínárfélék, zöldmoszatok.
Növekedése táplálékban gazda vizekben gyorsnak mondható, az átlagpéldányok 10-20 centiméteresek, ritkábban előfordulhatnak 1 kilogrammos példányok is.

Vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythropthtalmus)
Vörösszárnyú keszeg

Teste széles háta kissé magas, kecsesnek mondható. Háta olajzöld. Pikkelyei nagyok, színezete főleg az idősebb példányoknál aranyló, pikkelyei nem nyálkásak. Úszói vérvörösek. Szeme narancssárga felső része vörös. Szája felső állású, ami a felszíni táplálkozásáról árulkodik.
Tartózkodási helyei nagyobb folyóöblök, holtágak, mesterséges és természetes tavak (igen szép állománya él a Balatonban és a Velencei-tóban).
Csapatosan él, nagy kiterjedésű nádasokban, hínárasokban találja meg kedvező életfeltételeit. A compó és a kárász társhala. A felszíntől kb. 15 centiméterre mozog, a bodorkával ellentétben a vörösszárnyú nem szereti az árnyékot.
Természetes táplálékai, vízi növények hajtásai, zöldmoszatok, férgek, rovarlárvák, vízfelszínre hullott rovarok.

Jászkeszeg (Leuciscus idus)
Jászkeszeg

Kissé magas hátú, oldalról lapított, testalkata miatt a vaskosabb pontyfélékhez tartozik. Szája középállású, csúcsba nyíló. Háta szürkésfekete, zöldessárga csillogással, oldala aranysárga. Szemgyűrűje citromsárga. Hátúszója palaszürke, a többi úszója pirosas színbe játszó. Folyó és nagyobb állóvízünken egyaránt megtalálható. Főleg a fenék közelében tartózkodik de szívesen feljön a felszín közelébe a vízre hullott rovarokra vadászni.
Elterjedési területe Európa középső, illetve keleti felére tehető, előfordul Ororszországban és Skandinávia déli vizeiben.
Többnyire csoportos, folyóvízi hal, de előfordul élőhelyével összekötött holtágakban is. A vízszennyezést jól tűri, ezért fordul elő nagy számban a Dunában Budapest alatt.
Növekedését a Dunán vizsgálták, miszerint az 1. évben 6-8 cm-es, a 2. évben 10-20 cm-es, az 5. életév végére elérheti a 26-35 cm-t és a 350-900 g testtömeget. Táplálékban gazdag vizekben növekedése értelemszerűen gyorsabb. Táplálkozását tekintve a jász mindenevőnek mondható.
Fogyasztja a vízinövények hajtásait, az aljzatról az algalepedéket, planktonikus élőlényeket, férgeket, rovarlárvákat, felszínre hulló bogarakat, főleg nagyobb példányai a halivadékot is ragadozza. Ivarérettségét élete 3-5. évében éri el, ívóhelyét csoportosan keresi fel áprilistól júniusig, kb. 60-150.000 ikrát rak le. Az ikra erősen tapadó, fenékre vízinövényekre ragad. Az embrió 10-20 nap alatt kel ki, de ez kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt elhúzódhat.

Paduc (Chondrostoma nasus)

Teste nyújtott izmos, kissé hengerded alakú. Törzse nyúlánk, vaskos, hátvonala kissé domború. Színezete a hátoldalon sötétzöld-barnászöld, oldalai fokozatosan világosodnak, pikkelyei ezüstösen csillogók. Hátúszója kékesszürkés, a többi úszója vöröses árnyalatú, farokúszója szürke szegélyű.
Szája jellegzetesen alsó állású. Mindkét ajka erős, porcos felépítésű, egyenes vonalú (ezért hívják népiesen vésettajkú paducnak). Szájmérete testméretéhez igen kicsi. Orra kékesszederjes árnyalatú, ajkai rózsaszínűek. Látása, szaglása fejlett.
Leginkább a gyors folyású kavicsos, homokos medrő nem túl mély vízrészeket kedveli. Tavasszal csapatokba verődve tartózkodik a kőrézsűkök, sóderzátonyok lankásabb esésein. Nyár végén, ősz elején a sebes és a lassú folyás határán lehet megtalálni, míg ősz végén és télen behúzódik a folyó mélyebb részeire.
A paduc egyaránt elfogyasztja az apró állati eredetű táplálékot, valamint a köveken megtelepedett algabevonatot, amit oldalra fordulva csipkedi le. Télen is táplálkozik.
Április végén májusban nagy csapatokba gyűlve ívik, rendszerint kisebb mellékfolyókba húzódik fel.

Küsz (Alburnus alburnus)

Nyújtott testű hal, úszói erőteljesek, háta sötét olajzöld, oldala ezüstösen csillogó. Pikkelyei nagyok és ezüstös csillogásúak, guanidint tartalmaznak, amit régebben a körömlakkgyártásnál használtak alapanyagként. Szája felsőállású. Szemgyűrűje hamvas-ságra színű.
Majdnem minden folyó és állóvizünkben megtalálható, szeret a nyílt vízen a felszín közelében tartózkodni, különösen kedveli az oxigéndús zuhogók alatti vizeket.
Táplálkozását tekintve mindenevő, hiszen egyaránt fogyaszt növényi és állati eredetű táplálékot. Szívesen legeli a kövekre tapadt algabevonatot.
Május június hónapban ívik, rendszerint a partmenti növényzetre, a Balatonon sokszor a fürdőzők között csapkodva rakják le ikráikat a partmenti köveken megtapadt algabevonatra. Igen gyakran előfordul, hogy egy nagyobb vihar után ikrák százezrei pusztulnak el, a kövekről a partra sodródva. Növekedése lassú, kifejlett példányok testhosszúsága elérheti a 15-20 cm-t.
Sokhelyen szívesen fogyasztják kemény húsát, főleg ruszlit készítenek belőle.

Ponty (Cyprinus carpio)
Ponty

Elterjedés, élőhely:
A ponty származását tekintve heves viták dúlnak. Thienemann nézetei szerint Kína, Japán, Közép- és Kis Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik a ponty eredeti hazáját. Európai elterjedéséről semmit sem lehet bizonyossággal állítani.
A görögök és a rómaiak már ismerték és tavakban tenyésztették, felismerve értékes húsát. A középkorban szerzetesek nevelték, nagyra becsült böjti étel volt. Honos Spanyolország, Franciaország (a világrekord 37 kg-os példány is innen származik), Olaszország, Portugália, Svájc, Hollandia, Bulgária, Oroszország, Törökország, Románia, Magyarország számos vizében. Európa majdnem minden édesvizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Nem található viszont Finnországban, Skandinávia északi részén és Kelet-Szibériában. Gazdag állomány él viszont a Fekete- tengerben, Kaszpi-tengerben, Aral-tóban. Jó fogási eredménnyel kecsegtet a Duna-delta, Magyarországon a Balaton, a Tisza, Körösök, Dráva, Száva.
A ponty édesvízi hal, brakkvízben (kevert víz) is előfordul, de csak az alacsony sótartalmat viseli el. Fokozottan érvényes ez az ivadékra, amely 7 ezreléket maghaladó sótartalom esetén elpusztul, az idősebb példányok legfeljebb 12 ezrelékes sótartalmat képesek elviselni. Steffens feljegyzése szerint a Salton-tóban (Dél-Kalifornia) a ponyt 18,6 ezrelékes sótartalom mellett is megél.
A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívóhelyet is.
A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a pnty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Oxigénszükséglete nő a víz hőmérséklet emelkedésével, mivel ilyenkor többet mozog, illetve több táplálékot vesz fel. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegőfelvételhez folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sőt egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani.
Táplálkozás:
A pontyivadék az első időben apró állati és növényi szervezetekből él. Kerekesférget, vízibolhát, kandicsrákot, víziászkát, kérészeket, és mindenféle lárvát fogyaszt, különösen kedveli az iszapos részeken meghúzódó árvaszúnyoglárvát. A ponty növényi táplálékot is felvesz, elsősorban algákat, de fogyasztja a friss növényi hajtásokat is. Nevezhetjük a pontyot mindenevőnek. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettől még nem ragadozó. Étlapján megtalálható mindenféle féreg, csiga, kagyló, pióca, szitakötőlárva, tehát minden ami az iszapban rejtőzködik.
A táplálékot a ponty a harmonikaszerűen előrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Gyomra nincs, a táplálék közvetlenül a hosszú béltraktusba kerül.
A táplálékfelvétel igen intenzív 20 Celsius-fok feletti hőmérsékletű vízben, viszont még az 5 fokos vízben is táplálkozik (ezt igazolják a léki pontyhorgászok fogásai is). A tartós koplalást a ponty hiteles vizsgálatokkal alátámasztva kb. 600 napig viseli el.

Süllő (Stizostedion lucioperca)

Kősüllő (Stizostedion volgense)
Süllő

Elterjedés, élőhely:
A süllő Európában honos, megtalálható Nagy Britanniától egészen Oroszország közepéig. Magyarországon nagyobb folyóinkban, tavainkban található meg, Tisza, Duna, Körösök, Dráva, tavaink közül a Balaton és a Velencei tó híres süllőállományáról. Szolnok megyében, a Tiszában, a Szajoli holtágban és az Alcsiszigeti Holt Tiszában élnek példányai. Kedveli az oxigéndús kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nincs ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket. Állóvizeken bedőlt fák mellett, nádasokban kell keresni az iszapos részeket kerüli, folyóvizekben partbiztosító kőrézsűk, kőgátak, sarkantyúk, ruganyok, valamint duzzasztóművek alvizén található meg nagyobb számban.
Táplálkozás:
Az ikrából kikelő lárva először apró planktonikus állatokkal (Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), később áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néhány cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnőtt korában is előfordul gyakran, hogy csigákat, kagylókat is fogyaszt nem csak halakat. A halak közül kedveli a nyújtott testű ezüstös csillogás fajokat, szűk garatnyílásán ezek csúsznak le leginkább. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó.

További fogható halfajok a Ráckevei Duna-ágon:

A teljesség igénye nélkül:
Csapó sügér, fejes domolykó, márna, kecsege, menyhal, angolna, garda, compó (tilalom védi), aranykárász (tilalom védi), ezüstkárász, törpeharcsa, naphal, razbóra, vágó durbincs, gébfélék.

A Duna-ági halfajok összetételéről részletesebb információ található a 2010. évi állományfelmérés bemutató anyagában.

Az rdhsz.hu weboldal sütiket (cookie-kat) alkalmaz, amelyek segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A további böngészéssel a felhasználó hozzájárul a sütik használatához.